Keresztény misztikus

A meghatározhatatlan korú hölgy rendszerint újságot kínál a kereszteződésben, az út széléről szólítja meg a lámpánál várakozó sofőröket. Arcát nem gyötörte meg túlságosan az élet, mosolyog, ahogy a másik szemébe néz, de amint megszólal, a hangjából már kihallható keserű élettapasztalata. Régen nem ezt képzelte el magának, mégis igy alakult. Egy másik helyen már súlyosabb látvány fogad. Valamilyen ki nem kezelt betegség és az alkohol uralja a kéregetőt, le sem tagadhatná. A társadalom legnehezebb sorsú tagjai közé tartoznak, nem egy közülük az utcán húzza meg magát, szinte semmilyük nincs, csupán kanyargós sorsuk, amellyel viszont minden nap meg kell küzdeniük. Nem könnyű feladat. Sokuk rettentő fizikai állapotban van, melyet néhányuknál terhelt szellemi állapot kísér. A társadalom számkivetett tagjai ők, mindenki egy kicsit más, személyes okból. Hiába mindenféle szociális védőháló, a szemünk előtt élnek, drámájuk azonban nem csak napjaink tünete, minden korban, minden társadalomban vol...

Vannak olyan mondatok és képek, amelyek nem tárják fel jelenésüket egyszerre az ember előtt. Inkább úgy viselkednek, mint a hajnal fénye, eleinte csak sejtetnek, majd lassan láthatóvá teszik azt, ami addig rejtve volt. Egyszer biztosan eljön az az idő, amikor az ilyen gondolatok belső tapasztalattá érnek a misztikus úton haladó emberben, és az élet rajzolatává válnak.  – Amikor Jézus Krisztus nevét ismétled magadban, egyszer csak érzékelni kezded az isteni visszhangot. – Az átistenülés megmutatja, mi történik bennünk Isten kegyelme által, a Hegyi beszéd pedig arról szól, hogyan néz ki ez kívülről az ember életében. – A boldogságmondás, az ellenség szeretetének parancsa, a megbocsátás, a szelídség mind annak a belső állapotnak a leírása, amely az átistenülő emberből fakad.  – Az ember Isten képmására teremtetett, de a hasonlóság kibontakozása egy folyamat. – Amikor kimondod Jézus Krisztus nevét, akkor nemcsak kinyílik egy bezárt ajtó, hanem kiderül, hogy az mindig i...

Tudtam, hogy nehéz nap lesz, és ahogy közeledett, úgy nyomasztott egyre jobban a terhe. Egy jó ideje már foglalkoztatott, így meg sem lepett, hogy az azt megelőző éjszaka közepén kipattantak a szemeim, és az átmeneti biztonságot nyújtó álmokat felváltotta az árnyakkal teli szikár valóság. Amint felébredtem, rögtön feltűnt valamiféle belső áramlás, ahogy a vér a megszokottnál gyorsabban rohant körbe-körbe. Egyfajta várakozási szorongás volt, az az időszak, amikor ugyan még nem vagyok benne, de egyre közelebbinek érzem a viharos pillanatokat. Egy újabb bódult álom után ténylegesen eljött a reggel, a testi érzet azonban mit sem változott. Majd úgy alakult minden, ahogy sejtettem, végig intenzív nyomást éreztem magam körül, és a feladatok óráról órára egyre csak halmozódtak. Végül túl lettem rajta, estére pedig elégedetten zárhattam a napot. Egyrészt annak köszönhetően, hogy a felszabadult adrenalin és kortizol kellően megtámasztotta az elmémet, és az ügyeket sikerült kézben tartani. A leg...

( Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval .) Tanár úr, többször említettem, hogy  magamban   Jézus Krisztus nevét ismétlem, de kívülről nincs különösebben harsogó jele ennek az elkötelezettségnek. Ezt egy misztikus útnak tartom, amely számos csendes felismeréshez vezetett már. Ugyanakkor létezik egy olyan hasonlóan elkötelezett, mégis toxikus vallásosság, amely már káros lelki hatással lehet a hívőre és a környezetére egyaránt. Hol húzódik a lelki gyógyszer és a méreg határa? A különbség nem a névben van, hanem abban a térben, ahonnan kimondják. A belső, csendes Krisztus-mondás inkább lélegzet, mint kijelentés. Ez a misztikus út nem kifelé épít identitást, hanem befelé old fel egyet. Gyümölcsei többnyire észrevétlenek, ilyen a türelem, az együttérzés, a kevesebb ítélet, ezek nem látványos erények, de gyógyítanak. Mikortól beszélhetünk káros folyamatokról? A toxikus vallásosság ott kezdődik, ahol a hit már nem gyógyír, hanem páncél. Amikor a név nem imádság, hanem fegyv...

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval.) Tanár úr, a hívők gyülekezetét rendszeresen hívják Krisztus testének. Ebből az tűnik ki, hogy a gyülekezethez tartozás, amelynek van egy vezetője, elengedhetetlen az Isten felé vezető úton. Ugyanakkor az eggyé válás misztikus útja már olyannak tűnik, ahol csak én vagyok és Isten. Hol illeszkedik egymáshoz ez a két út? Ősrégi, de ma is élő kérdés, hogy miként fér meg egymás mellett a közösséghez kötött hit és az Istennel való személyes találkozás. Első pillantásra valóban úgy tűnhet, mintha a Krisztus teste képe és az eggyé válás magányos útja egymást kizáró irányok lennének. Mélyebbre nézve azonban inkább két egymást átható dimenzióról beszélhetünk. A gyülekezet mint Krisztus teste nem pusztán szervezeti kategória. Pál apostol számára ez ontológiai állítás, amely szerint Krisztus nem elszigetelt egyénként él tovább a világban, hanem egy soktagú valóságként. A közösség ezért nem csupán segédeszköz az Istennel való kapcsolatban, hanem ma...

Kegyelem   A kegyelem az eggyéválás útján a valóság természetes működése. A kegyelem nem hozzáad valamit az emberhez, hanem leveszi azt, ami eltakarja az isteni életet. 👉 Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. (János 1:17) Megbocsátás A megbocsátás az eggyéválás útján a különállóság feloldódásának természetes következménye, nem pedig alkalomszerű erkölcsi nagylelkűség. Amíg erős az én és a másik megkülönböztetése, addig a sérelem is valóságosnak tűnik. Az isteni egység tapasztalatában azonban nincs kinek és mit megbocsátani, így az adott történet elveszíti súlyát. A megbocsátás ezért egyfajta felszabadulás.  👉 Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid. (Máté 9:2) Szentháromság A Szentháromság az átistenülés útján az isteni egység dinamikus teljessége. Az Atya mint forrás, a Fiú mint megnyilvánulás, a Lélek mint áramlás az isteni létezés három tapasztalati arca. Nem olyan fogalmak, amelyeket az embernek elsősorban elméleti ú...

Számos bibliai nevet és kifejezést ismerünk, és legtöbbször történelmi személyként vagy elvont fogalomként tekintünk rájuk. A Jézus Krisztushoz kötött belső átalakulás útján azonban személyes tapasztalattá válnak, és jelentésük, illetve szerepük többé már nem szorul magyarázatra, mert azokat belülről érthetjük meg. Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy belső megjelenésük, illetve szerepüktől függően befogadásuk vagy elutasításuk nem elsősorban az akaratunktól függ. A mi feladatunk, hogy álljunk helyt a hétköznapokban, és közben ragaszkodjunk Jézus Krisztus nevéhez. A többit rá kell bízni. Galamb A galamb a Lélek szelíd, tiszta jelenlétének jele az emberben, és egy belülről fakadó természetes változást jelképez. Az eggyéválás során a galamb annak a tudatosságnak a képe, amely képes befogadni az istenit anélkül, hogy birtokolná. A Lélek valójában nem kívülről száll le, hanem felismerhetővé válik ott, ahol az ember megnyílik. A galamb az egység békéjének és egyszerűségéne...

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval.) Tanár úr, korábban beszéltünk arról, hogy a történelmi Jézus megváltást jelentő áldozata és Jézus misztikus megjelenése bennünk egymást kiegészítik. Miként követhető az átistenülés folyamata Jézus életútján keresztül?  Ha az evangéliumokat nemcsak események krónikájaként, hanem spirituális térképként olvassuk, akkor Jézus életútja megrajzolja az átistenülés, a theószisz teljes ívét, és mindez emberi tapasztalatként is megélhető. Mintha az evangélisták azt sugallnák, ami Jézusban egyszeri és üdvtörténeti esemény, az bennünk folyamatként és meghívásként jelenik meg. Milyen utalások vannak erre a misztikus útra? Hadd foglaljam össze ezt a misztikus utat hosszabban. A történet a megtestesüléssel kezdődik. Az „Ige testté lett” mondata nem csupán dogmatikai állítás, hanem spirituális kijelentés is, azt sugallja, az isteni élet része lehet az emberi létnek. A misztikus út annak felismerésével indul, hogy az életünk hordozója lehet az iste...

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval. ) Tanár úr, már régóta foglalkoztat, hogy miért olyan ritka élmény, amit a mellkasomban megtapasztaltam. Ez a jóleső, édes, sóvárgó érzés Jézus Krisztus nevére jelenik meg, és addig marad, amíg hívom. Mi lehet ennek az oka? Ez az út teológiai szempontból nagyon közel áll ahhoz, amit a keresztény hagyomány – különösen a keleti egyház – Jézus-imaként ismer. A név ismételt, csendes hívása az egész ember figyelmét mozgósító gyakorlat, értelem, érzelem és test együtt vesz benne részt. A lelki irodalomban régóta ismert, hogy ilyen tartós gyakorlás nyomán megjelenhet egy szívben érzett melegség, édesség vagy vágyakozó béke. Tehát ez az érzés  nem teljesen ismeretlen, és  van valamiféle hagyománya. Korántsem egy új jelenségről beszélünk. Valóban nem egy új dolog. A régi lelki mesterek azonban ezt nem tekintették sem különleges kiválasztottság jelének, sem a hit csúcsának. Inkább úgy fogalmaztak, hogy ez lelki vigasz, egy kísérőjelenség...

Többszörösen megélt különös tapasztalat, hogy ha csendben, magamba fordulva, mozdulatlanul hívom Jézus Krisztust, a már szinte szokásosnak mondható jóleső érzésen túl nem sokkal később a külvilágban zajló események különösebb kérés nélkül megnyugszanak, és a következő néhány napban érezhetően lefékez a valóság. Ha azonban az imához valamilyen cselekvés társul, az utóhatás már sokkal dinamikusabb, és a külső körülmények is cselekvésre ösztönöznek. Ahogy mindenki életében, így az enyémben is szükségszerűen vannak intenzívebb és lassabban csordogáló szakaszok, de ez az élmény mindezekkel együttvéve jelentkezik. Így számtalan eset után bizton megállapítható, hogy nem mindegy, imáinkban miként fordulunk Istenhez, mert nem csupán a mondanivaló számít, hanem annak módja is. Mi lehet ennek az oka? Ismételten a Szentháromság felé érdemes fordulni, amely pontosan meghatározza az ima és hatásának útját: ember -> Jézus Krisztus -> Teremtő Isten -> Szentlélek -> ember. Ugyan...

A mellkasban megjelenő érzés fogva tart, és hatással van rám. Jézus Krisztus nevére jelenik meg, és egészen addig velem marad, amíg hívom Őt. Majd amikor már mással kell foglalkoznom, észrevétlenül elillan az édes, balzsamszerű hatás. Eltűnik, mint reggel a jótékony harmat, amely bár csak kis ideig van velünk, mégis frissességgel és élettel tölti meg a természetet. Nem kell sok idő, és hiányérzetem támad, így ismét eszembe jut Jézus Krisztus, és hívni kezdem. Ez az érzés jó néhány éve társam, de nem volt mindig így. Fiatal koromban érzékeny típus voltam, ami fájt az önérzetemnek, az nagyon fájt, ami viszont boldogított, az nagy örömforrást jelentett. Rájöttem, hogy megérzem a láthatatlan dolgok egy részét, és a szavak jelentésükön túli értelmet is kezdtek hordozni magukban. Aztán jöttek-mentek az évek, és már Jézus Krisztust hívtam magamban, majd egy ideig Nagyboldogasszonyt több néven is.  Jézus Krisztus nevéről belül először a gyémánt érzete jutott eszembe, mert a rag...

A szúró izomfájdalom villámcsapásként ért. Egy hosszúnak tűnő másodperc kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam, és ne ejtsem ki a kezemben éppen szorongatott tárgyat. Igyekeztem valahová, így folytattam a készülődést, de a kellemetlen tünet velem maradt. Az ilyen görcsösen kínzó érzésnek jól behatárolható okai lehetnek, és a várva várt enyhüléshez sem kellenek tudományos csodák. A tünet esetemben is hamarosan megszűnt, és eszembe juttatta korábbi éveim szellemi kísérletezéseit, amelyek miatt nemegyszer hirtelen jött magas lázzal, kiütéssel, vagy éppen emberi konfliktusok egész sorával, szinte kézzel fogható feszültséggel kellett szembesülnöm. Ilyenekről több írás is szól a blog elején, amelyek mind a szellem és a fizikum kapcsolatára utalnak. Ezúttal arról lesz szó, a Szent Nevet mikor és hogyan érdemes hívni, hogy misztikus utunkon a legbiztonságosabb ösvényen haladjunk.  Ismételten érdemes leszögezni, emberi nézőpontból Jézus Krisztus egy Istennel, általa megszólítjuk...

Olyan spirituális történeteket szeretnék megosztani, amelyek az azonnali égi segítségnyújtásról szólnak, arról, ha kérünk, megadatik. Az esetek hétköznapiak, banálisak, és leglényegesebb részük ezúttal is az emberi szemmel láthatatlan rétegekben húzódik meg. Sok évvel ezelőtti emlék az első, és irodai környezethez kötődik. A monitorral szemben ülök, és úgy érzem, képtelen vagyok megoldani az éppen előttem álló feladatot, pedig azt a meglévő rutinnal már meg kéne ugrani. Valahogy mégsem megy, ami nem alkalmatlanságra vezethető vissza, hanem a rövid határidőre. Először izgalmat érzek, majd ahogy a kétségbeesés hulláma egyre erősebbé válik, a szorítás már a gyomortól egészen a torokig tart. Ilyen helyzetben kértem először isteni segítséget a szakmámban. Mindig is szabálykövetőnek tartottam magam, és ha feladatok adódtak, azokat igyekeztem időre megoldani. Éppen ezért frusztrált, hogy abban az időszakban csak küszködve, bizonytalanul működött az, ami korábban rutinszerű volt. P...

Egy barátom nehéz pillanatairól mesélt nekem. Nem valamilyen betegségről vagy anyagi gondról volt szó, hanem olyan méltatlan élethelyzetről, amely kellemetlen fordulatával úgy akadt meg a torkán, hogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta. Bárhová ment, bármit csinált, csak nyomta, szorította. De az szomorította el igazán, hogy nem ez volt az első, az ehhez hasonlók sormintaként vonultak végig az életén. Most mondjam meg, miért? – szegezte nekem a kérdést. De tényleg mondjak valamit! – erősített rá sírással küszködve.  Általában nem okoz megterhelést mások élettörténeteit meghallgatni, de most a mondataira mázsás súly nehezedett, és már az én lelkemet is marni kezdte a kettőnk között megsűrűsödő keserűség. Ebben az állapotban váratlanul ért, hogy azonnali választ várt. Magamban gyorsan segítséget kértem, majd azt mondtam: „Szilárdan hiszem, hogy bármi is történik az emberrel, a teremtői szándék az, hogy végül önként emeljük fel rá a tekintetünket.” Bár ezekkel a szavakkal...

A következő történet abból az időből származik, amikor folyamatosan a rövid  Jézus-imát , Jézus Krisztus nevét ismételtem magamban. Jókorát hibáztam, mégis ez volt az első alkalom, amikor megtapasztaltam a Szent Név védelmét. Az eset nem most történt, sorállományú katonaként szolgáltam egy laktanyában, valamikor a 90-es évek első felében. Diplomásként írnok lettem, térképeket rajzoltattak velem, táblázatokat vonalaztam, és persze kávét főztem a tiszteknek meg az öreg katonáknak. Sok-sok kávét. A munkahelyem egy tiszti épület volt, ahová hétvégén is átmentem, mert nehezen viseltem a körletben uralkodó légkört.  Egyik alkalommal öregek - akiknek néhány hónapjuk lehetett a leszerelésig - tértek be hozzám egy kávéra, meghogy kérnének még valamit. Elővettek egy fényképezőgépet, és azt mondták, szeretnének bemenni a parancsnoki szobába, ahol készítenének magukról néhány képet.  Érdemes tudni erről az időszakról, hogy a laktanyákat a ...