Keresztény misztikus

Ráncot húzó lelkifurdalás, Űrt hagyó rettentő vágyódás,  Még látom a rémlény vigyorát,  Majd szemembe szórja parazsát. Vakság és nyálkás, undok falak, Miket kezem lassan tapogat. Elmémben sikító fájdalom Szakítja ketté kínzó álmom. Legyőzhetem e világ urát, Mely lemarja lelkem bársonyát? Vérem szennyezi, hogy érezzem, Csak úgy élhetek, ha vétkeztem. Futnék, de rabigám leláncol,  Rohannék, míg lábam csak táncol. Sorsom, hogy megtanuljak tűrni, De börtönőröm nem fog győzni. Hisz ismerem neved, TELJESSÉG , Szavakban rejtőző fényesség. Boldogan élek a tudattal, Megszűnik harcom a halállal. Szívemben áradó boldogság, Elmémben harsogó víg zsongás, Becsukom szemem, s téged látlak, Míg élek, csak várlak, csak várlak.

A férfi határozott léptekkel halad át a beengedőkapun, senki sem állítja meg. Jól öltözött, átlagos megjelenésű, talpa csendesen érinti a kövezetet, talán csak a tekintetében van valami különös csillogás. A biztonsági őrök figyelik, de pillantásuk tovább siklik a következő emberre, nem találnak semmi okot arra, hogy megállítsák. Halk morajlássá állnak össze a hangok az épület legnagyobb, legkülönlegesebb, áhítattal teli termében, ahol azért helye van még egy kis adok-veszeknek is. Korábban nem akarták beengedni ide az árusokat a pultjaikkal, de végül hagyták őket, mert valaki úgy döntött. Az új helyzetben pedig semmi rossz nincs, és ha eljön az ideje, úgyis mindenki hallja majd a beszélő legfontosabb szavait. A békés pillanatot hirtelen csattanás szakítja ketté, majd minden megváltozik. Az imént még jámboran sétálgató férfi hirtelen tombolni kezd, arca indulatot sugároz, pultokat borít fel, tárgyakat tör össze. Heves szóváltás alakul ki, de a riadalom ekkorra már túlharsogja a feleket,