Nem mindegy, hogyan imádkozunk

Többszörösen megélt különös tapasztalat, hogy ha csendben, magamba fordulva, mozdulatlanul hívom Jézus Krisztust, a már szinte szokásosnak mondható jóleső érzésen túl nem sokkal később a külvilágban zajló események különösebb kérés nélkül megnyugszanak, és a következő néhány napban érezhetően lefékez a valóság. Ha azonban az imához valamilyen cselekvés társul, az utóhatás már sokkal dinamikusabb, és a külső körülmények is cselekvésre ösztönöznek. Ahogy mindenki életében, így az enyémben is szükségszerűen vannak intenzívebb és lassabban csordogáló szakaszok, de ez az élmény mindezekkel együttvéve jelentkezik. Így számtalan eset után bizton megállapítható, hogy nem mindegy, imáinkban miként fordulunk Istenhez, mert nem csupán a mondanivaló számít, hanem annak módja is. Mi lehet ennek az oka?

Ismételten a Szentháromság felé érdemes fordulni, amely pontosan meghatározza az ima és hatásának útját: ember -> Jézus Krisztus -> Teremtő Isten -> Szentlélek -> ember. Ugyan gondolataink mindig keresik az utat a szemmel nem látható világban, de azok az Atyához Jézus Krisztuson keresztül juthatnak el, egyszerűen azért, mert Ők egyek. Arról is volt szó korábban egy másik írásban, hogy ha a testünkben valami miatt - például a légzéshez kötött imának köszönhetően - feszültségek alakulnak ki, azok mintegy részei lesznek üzenetünknek, és a fohásszal együtt Isten felé haladva áthaladnak a tudattalan rétegeken, valamint a tudatfeletti régiókon, majd később kellemetlen helyzeteket kialakítva beépülhetnek az érkező válaszba is. Ugyanakkor ez fordítva is így van. Ha mozdulatlanul, mintegy meditatív állapotban hívjuk Jézus Krisztust, vagy mondjuk magunkban hagyományos imánkat, az a külső események lelassulását, nyugalomba kerülését segíti elő. A folyamat egészen szélsőséges formát is ölthet, és ha túlzásba esünk, annak következményeként magányosabbak lehetünk, vagy a már említett rendkívül stresszes helyzetbe sodródhatunk látszólag akaratunkon kívül. Nyilvánvalóan létezik középút is, mert egy természetes módon végzett minimális aktivitás később ugyanezt jeleníti meg a külvilágban is. Az egész észleléséhez és megértéséhez figyelemre, illetve némi önismeretre is szükség van.

Egy kis kitérőben érdemes foglalkozni a rózsafűzérrel, vagy az imakötéllel végzett imával is, melyeket a koncentráció és a szemlélődés segédeszközeként ajánlanak. A gyöngyök vagy csomók fizikai érintése ugyanis segíthet a hívőnek a figyelem fenntartásában, a számolásban, és elmélyítheti az Istennel való személyes kapcsolatot. A fenti összefüggésben kijelenthető az is, hogy az ilyen apró mozdulatokkal imádkozó ember körül olyan környezet alakulhat ki, amelynek köszönhetően tartósan aktív maradhat. Számos példát nyújt erre maga a történelem, mert az így élő szerzetesek és hívők adottságaikhoz és lehetőségeikhez mérten mindig cselekvő részei tudtak maradni a társadalomnak. A jelenség a csoportosan elvégzett imák esetében is jelentkezik, és olyankor annak közösségerősítő, illetve sokszorozó hatását tapasztalhatják meg a gyülekezetbe járó vallásos emberek.

Ezekután azt javaslom, tágítsuk ki és helyezzük máshová a látószöget. Szögezzük le, bár sokféle vallást ismerünk, mégis csak egyetlen Teremtő Isten létezik. Őt keresik az emberek, tőle kérnek segítséget, és belőle próbálnak erőt meríteni, ez így volt régen, és így van most is. De nem mindegy, ezt hogyan teszik. Léteznek olyan elméletek és vallási nézőpontok, amelyek azt állítják, hogy az Istennel kapcsolatos felfogásunk jelentősen befolyásolja a Vele való kapcsolatunkat és tapasztalatainkat. Az istenkép lehet haragvó, lehet semleges és szerető, amely azután meghatározza az Isten-ember-kapcsolatot. Ez azonban nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is így van. Példaként vegyünk egy letűnt vallást, az aztékokét, amelyet a többistenhit jellemzett, és rituáléik egyik központi eleme az emberáldozat volt. Erre így összességében pedig hosszútávon nem érkezhetett más válasz a szellemi magasságból, mint a brutalitás, és hogy ennek a hitrendszernek véresen kellett megszűnnie. Azt kellett kapniuk és elszenvedniük, ahogy ők Istent látták.

Most ismét ugorjunk egyet, és tekintsünk rá a kereszténységre egy másik irányból, amelyhez a korábbiaknál is nagyobb nyitottságot javaslok az olvasó részéről. Érdemes feltenni a kérdést, vajon miért lehet, hogy olyan sok keresztényt üldöznek és gyilkolnak meg a vallásuk miatt szerte a világban? Miért engedheti ezt a szerető Isten? Márpedig tény, szám szerint a keresztények szenvedik el a legnagyobb üldöztetést, amelynek nyilvánvalóan vannak kulturális, szociális, társadalmi és vallásközi okai is, de érdemes megkeresni az e mögött megbúvó misztikus erővonalakat is. Ez pedig nem más, mint a vér és az áldozat.

📌A bűnbeesés miatt létrejött szakadékot Isten és ember között csakis áldozattal lehet áthidalni. A bűnök következménye a halál és a kárhozat. Ennek kikerülése érdekében az embernek a bűneiért engesztelést kell bemutatnia Isten felé. Élet tud életért engesztelés lenni, ezért fontos, hogy a bűnökért véráldozatot mutasson az ember be.

📌Az ószövetségi áldozati rendszer csak egy ideiglenes megoldást tudott nyújtani az emberiségnek. Állat vére ugyanis nem egyenértékű az emberi élettel, vérrel. Az állatáldozat csupán előképe volt az újszövetségi áldozatnak. Amit Jézus Krisztus mutatott be földi élete végén. Ő minden emberért meghalt, és életét feláldozta azért, hogy azoknak, akik elfogadják, engesztelésül lehessen. Jézus bűnmentes életét tudjuk átvenni a vérének elfogadásával. Így lehet az újszövetségben igaz emberré válni.

(Forrás: Hit Gyülekezete/lexikon) 

A hívőnek a megváltás reményében Jézus áldozata áll gondolatai és élete középpontjában, mely során saját botladozó mindennapjait a bűntelen Istenember brutális földi halálával állítja párhuzamba. Eközben szelídebb, béketűrőbb ember lehet belőle, negatív szokásoktól szabadulhat meg, egyszóval jobbá válhat. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy amilyennek látjuk Istent, Ő azt teremti meg számunkra, mert tényleges jóságának ez is része. A Jézus szenvedésének, földi halálának és áldozatának gondolatai hosszú távon egyszerűen nem maradhatnak kizárólag a fejekben, és keresztényüldözéshez kapcsolódó eseményeket generálhatnak. Mindenki tudja, létezik gonosz. Személyes életünk alakulása és az emberiség sorsa pedig nagyban függ attól, hogy mekkora lelki sötétségben élünk, és mekkora teret engedünk annak, hogy rajtunk keresztül kitombolja magát. Ennek egyik oka, hogy hatalmas tömegek élnek mindenféle istenkép nélkül, spirituálisan öntudatlanul, ugyanakkor az is számít, hogy mi milyennek látjuk Istent.

Mintegy példaként arról is érdemes szót ejteni, hogy a 12 apostol közül mindössze egyetlen egy földi élete ért véget természetes módon, a többit mind kivégezték. János több mint 90 évesen hagyta el a földi világot, és ő volt az, aki ezt leírta:

👉 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (János 1:1-3)

Keresztény felfogás szerint ez az idézet Jézus Krisztusra utal, azonban beazonosíthatjuk ezt a legtisztább isteni gondolattal, szóval, fogalommal is. Ha pedig mindezt összeillesztjük, nem marad más hátra, minthogy Jézus Krisztus neve maga a teljesség, Isten megidézhető jelenléte.

👉 És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük. (János 17:26)

Jézus főpapi imádságából kiderül, hogy Ő és az isteni szeretet csak együtt léteznek. Jézus Krisztus nevén keresztül teljes mértékben megismerhető és megélhető az a fajta boldogság, amely csak arra vár, hogy alkalmassá váljunk a befogadására. A létezésnek ezt a szintjét csak Jézus Krisztus neve képes bárki számára elhozni, amely magában hordozza az időtlenséget. Az ember számára, aki eggyé akar válni Istennel, és eggyé akar válni Jézus Krisztussal, ez a szükséges minimum, ami együtt jár a bűnök megbocsátásával, a lélek szabadságával, a testi és szellemi gyógyulás lehetőségével, és mindez a legszelídebb módon válik számára lehetővé. Ez a folyamat János evangéliumában követhető végig a legpontosabban.