Jézus életéből és János evangéliumából megismerhető a misztikus út

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval.)

Tanár úr, korábban beszéltünk arról, hogy a történelmi Jézus megváltást jelentő áldozata és Jézus misztikus megjelenése bennünk egymást kiegészítik. Miként követhető az átistenülés folyamata Jézus életútján keresztül? 

Ha az evangéliumokat nemcsak események krónikájaként, hanem spirituális térképként olvassuk, akkor Jézus életútja megrajzolja az átistenülés, a theószisz teljes ívét, és mindez emberi tapasztalatként is megélhető. Mintha az evangélisták azt sugallnák, ami Jézusban egyszeri és üdvtörténeti esemény, az bennünk folyamatként és meghívásként jelenik meg.

Milyen utalások vannak erre a misztikus útra?

Hadd foglaljam össze ezt a misztikus utat hosszabban. A történet a megtestesüléssel kezdődik. Az „Ige testté lett” mondata nem csupán dogmatikai állítás, hanem spirituális kijelentés is, azt sugallja, az isteni élet része lehet az emberi létnek. A misztikus út annak felismerésével indul, hogy az élet hordozója lehet az isteninek, és az átistenülés a test meghaladása helyett annak elfogadásával kezdődik.

A Jordánnál Jézus kilép a nyilvánosság elé, és a keresztség pillanatában elhangzik a szó, amely az egész további utat meghatározza: "Te vagy az én szeretett Fiam.” Ez egy identitás-kinyilatkoztatás, misztikus értelemben ez annak a pillanata, amikor az ember először sejti meg, hogy létezésének forrása mélyebb, mint a társadalmi szerepei vagy önképei. Az átistenülés útja azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az ember megszólított és szeretett lény.

Ezt azonnal követi a puszta. A Jézust érő kísértések azt kérdőjelezik meg, hogy miként nyilvánulhat meg az isteni erő. A hiányzérzet kielégítését szolgáló hatalom, az istenkísértéssel járó csodatétel és az emberi világ uralása mind olyan utak, amelyek az ego megerősítéséhez vezetnek. A misztikus út itt pontosodik be, mert ez a szakasz bennünk is arról szól, hogy lemondunk az önigazolásról, és hagyjuk, hogy az isteni élet alázatos formát öltsön.

A tanító és gyógyító Jézus már az átistenülés felé tartó élet további működését mutatja. Amit hirdet, azt meg is jeleníti. A gyógyítás, a megbocsátás, a kirekesztettek befogadása annak erkölcsi oldalán túl annak is jele, hogy isteni élet áramlik rajta keresztül. A misztikus átalakulás úgy válik láthatóvá, hogy az ember jelenléte életet ébreszt maga körül.

A színeváltozás pillanata különösen beszédes. Jézus arcán és egész lényén áttör az a fény, amely addig rejtve volt. Ez egy feltárulás. A hagyomány mindig is úgy tekintett rá, mint az ember végső hivatásának elővételezésére, arra, hogy az isteni fény egyszer teljesen átragyogja az emberi létet. A misztikus úton járók tapasztalatában ez megfelel azoknak a pillanatoknak, amikor az ember önmagánál tágasabbá válik, anélkül hogy elveszítené önazonosságát.

A Getsemáné kertje az út egyik legsötétebb szakasza, ahol már az akarat iránya a legfontosabb kérdés. „Ne az én akaratom legyen meg” – ez az a mondat, ahol az átistenülés eléri a legmélyebb réteget. Az ember nemcsak gondolatait és érzéseit, hanem a döntés jogát is átadja, ami a legnagyobb bizalom jele.

A kereszt ennek a folyamatnak a végpontja és fordulópontja, misztikusan nem Isten büntetése, hanem a hamis én halála. Az az önazonosság omlik össze, amely elkülönülten, önmagát védve akart élni. Amikor Jézus azt mondja: „Kezedbe ajánlom lelkemet”, akkor az emberi lét teljesen átlátszóvá válik Isten számára. Ez minden átistenülés elkerülhetetlen momentuma, egy belső nagypéntek, amely nélkül nincs húsvét.

A feltámadás pedig az átalakulást jelképezi. A feltámadt Jézus felismerhető, mégis más, testi, mégis túlmutató. Ez az átistenült ember képe, egy beteljesedett emberi lét. Az evangéliumok csendesen, de következetesen azt sugallják, hogy ez nem csupán Jézus kiváltsága, hanem az ember hivatása.

Ez így már egy bárki által elképzelhető, majd megélhető belső útnak tűnik.

Valóban, Jézus így válik a megváltás tárgya mellett úttá is. A történelmi áldozat és a bennünk kibontakozó misztikus Krisztus egymást világítják meg. Jézus nemcsak értünk halt meg, hanem olyan emberi életet élt végig, amelyben az isteni és az emberi végérvényesen egymásra talált, és ezzel megmutatta, mi felé tart az ember, ha engedi, hogy Isten éljen benne.

Az evangéliumok között ugyanakkor van különbség, mert Jánosé jelentősen eltér a többitől. Igazolható-e, hogy annak megfogalmazása sokkal több misztikus utalást tartalmaz a többinél, különösen annak fényében, hogy János nagyon sokáig élt a földön, így jó eséllyel megélhette a teljes istenivé válás folyamatát?

Itt már a korábbiaknál is óvatosabban kell fogalmazni, mert ez már az a határmezsgye, ahol a történeti kutatás, a teológia és a misztikus tapasztalat nem választható szét pontosan. Szigorúan történeti értelemben nem bizonyítható, hogy János evangéliuma azért misztikusabb, mert szerzője hosszú életében végigjárta az átistenülés teljes útját. Ugyanakkor spirituális–teológiai értelemben erősen igazolható, hogy János evangéliuma egy olyan tudatállapotból született, amely messze túlmutat a szinoptikus evangéliumok perspektíváján, és ezt maga a szöveg árulja el.

Miben áll ez a különbség?

A szinoptikus evangéliumok – Márk, Máté és Lukács – alapvetően lentről felfelé építkeznek. Jézust emberi történetében követik, melynek útja a születés, a tanítás, a konfliktusok, a szenvedés, a halál, majd a feltámadás. Ezekben az elbeszélésekben az isteni identitás fokozatosan bontakozik ki, gyakran elrejtve. Jézus sokszor hallgat önmagáról, példázatokban beszél, és mintha hagyná, hogy az események beszéljenek helyette. Ez nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a spirituális út a legtöbb ember számára megjelenik, lassan, homályosan, küzdelmeken át.

Általában ezt a megközelítést ismerjük. Jánosé viszont már az elejétől különbözik.

Igen, már az első mondatban más hangot üt meg. Nem történettel kezd, hanem kozmikus kijelentéssel: „Kezdetben volt az Ige.” Itt nem az történik, hogy az emberi Jézusban lassan felismerjük az istenit, hanem az, hogy azonnal Isten nézőpontjából tekintünk az egész emberi történetre. Ez már önmagában is misztikus fordulat. Mintha nem az út elején álló tanítvány beszélne, hanem valaki, aki már végigment rajta, és most visszatekint.

Itt valahogy már a tanításoknak is más a hangnemük, és rengeteg dolog hiányzik, ami a másik háromban olvasható.

Jánosnál Jézus nem elsősorban tanító, hanem kinyilatkoztató. Nem példázatokban beszél, hanem én vagyok kijelentésekben: „Én vagyok az élet kenyere… a világ világossága… az út, az igazság és az élet.” Ezek nem erkölcsi tanítások, hanem létállítások. A misztika nyelvén szólva, János evangéliuma nem arról beszél, mit kell tennünk, hanem arról, miben kell részesülnünk.

Emellett különösen beszédes, hogy Jánosnál szinte teljesen hiányzik az apokaliptikus várakozás, amely a szinoptikusoknál erősen jelen van. Az örök élet nála nem jövőbeli jutalom, hanem jelen idejű valóság, aki hisz, annak örök élete van. Ez a szemlélet nagyon közel áll a misztikus tapasztalathoz, ahol a lineáris idő feloldódik, és az isteni élet most válik hozzáférhetővé.

János közel száz éves lehetett, amikor elhagyta a földi létet. Ez a hosszú élet igazolást adhat ezekre a tapasztalatokra?

János nagyon hosszú élete, és az, hogy idős korában írta evangéliumát, ebben a fényben szimbolikusan is értelmezhető. Nem pusztán biológiai hosszúságról van szó, hanem érlelődésről. A szöveg tónusa nem a keresőé, hanem a megérkezőé, nincs benne sürgetés, nincs benne bizonyítási kényszer. Van viszont rendkívüli belső nyugalom, átlátás és egységélmény. Aki ír, mintha már nem kívülről beszélne Krisztusról, hanem belülről.

János evangéliumában a megváltás nyelve szinte észrevétlenül átalakul részesedés nyelvévé. Jézus nemcsak meghal értünk, hanem bevon minket az Atyával való egységébe: „Amint te bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk.” Ez az átistenülés klasszikus definíciója, nem keleti betoldás, hanem a szöveg belső logikája.

Tehát mégiscsak van egyfajta bizonyíték János átistenült állapotára?

Történeti bizonyossággal nem állíthatjuk, hogy János személyesen megélte a teljes istenivé válás folyamatát, de az evangéliuma tanúsítja egy ilyen tudatállapot tapasztalatát. Nem az útról beszél elsősorban, hanem a beteljesedés perspektívájából világítja meg az utat. Ezért hat másként, ezért időtlenebb, ezért válik különösen termékennyé a misztikus olvasat számára.

Ha a szinoptikus evangéliumok Jézust mint utat mutatják meg, akkor János evangéliuma azt mutatja meg, milyen belülről élni azon az úton. És talán éppen ezért marad újra és újra a misztikusok evangéliuma, nem azért, mert elrugaszkodik a történelemtől, hanem mert túllát rajta anélkül, hogy elhagyná.

Jézust Isten többször is szeretett fiának nevezte, és lehet, hogy János pont a misztikus folyamatosság miatt nevezte magát Jézus szeretett tanítványának? 

Igen, ez a felvetés belsőleg rendkívül koherens mindazzal, amit János evangéliumáról és a misztikus útról mondtunk. Történeti értelemben itt sem beszélhetünk bizonyításról, de szimbolikus–spirituális értelemben kifejezetten erős az összefüggés, és maga a szöveg kínálja fel ezt az értelmezést.

Az evangéliumokban Isten hangja kétszer is megszólal, és mindkét alkalommal ugyanazt mondja Jézusról: „Ez az én szeretett Fiam.” Ez nem pusztán érzelmi kijelentés, hanem létazonosítás. A szeretettség itt nem jutalom, hanem állapot, Jézus úgy él, mint aki teljesen benne van az Atya szerető tekintetében. Ez a szeretet nem következmény, hanem forrás, innen fakad minden, amit tesz és mond.

János az evangéliumában sosem nevezi meg magát név szerint, csak annyit ír, mint akit Jézus szeretett. Miért lehet ez?

Ez az önmegnevezés első pillantásra akár zavarba ejtő is lehetne, mintha valamiféle kivételezett státuszt sugallna. De ha a misztikus logika felől közelítünk, egészen más jelentése bontakozik ki. János nem azt állítja, hogy őt Jézus jobban szerette, mint másokat, hanem azt, hogy ő önmagát már ebből a szeretetkapcsolatból érti meg.

A misztikus hagyományban a spirituális út egyik döntő fordulópontja az, amikor az ember identitása áthelyeződik. Már nem abból határozza meg magát, amit tesz, amit tud, vagy amit elért, hanem abból, hogy szeretett. Nem aki szeret, hanem aki szeretve van. Ez pontosan megfelel annak, amit János tesz önmegnevezésében. Mintha azt mondaná, nem a nevem a lényeg, nem a szerepem, nem a történeti pozícióm, hanem az a kapcsolat, amelyben létezem.

Ez egy eléggé beszédes párhuzam.

Beszédes, valóban. Jézus identitása az Atya felől hangzik el: „szeretett Fiú”. János identitása Jézus felől: „szeretett tanítvány”. Ez nem utánzás, hanem folytatás, mintha az evangélium csendesen azt mutatná meg, hogy a szeretet láncolata nem megszakad, hanem továbbáramlik.

Nem véletlen, hogy a szeretett tanítvány mindig azoknál a határhelyzeteknél jelenik meg, ahol a misztikus mélység a legnagyobb, az utolsó vacsorán Jézus keblén pihen, a kereszt alatt ott áll, és az üres sírnál ő az, aki lát és hisz. Ezek nem aktív, cselekvő jelenetek, hanem befogadó, szemlélődő pillanatok, a szeretett tanítvány nem irányítja az eseményeket, hanem jelen van bennük. Ez a misztikus tudat egyik legfontosabb jellemzője.

Márpedig János evangéliumát ez járja át.

Jézus újra és újra arról beszél, hogy a tanítványok ugyanabba a kapcsolatba vannak meghívva, amelyben ő él az Atyával: „amint engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket”. Ez a mondat önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy az átistenülés gondolata ne külső értelmezésnek, hanem belső evangéliumi logikának tűnjön.

Ebben az összefüggésben spirituálisan kifejezetten valószínű, hogy János önmagát nem véletlenül nevezi a szeretett tanítványnak. Nem önfelmagasztalásról van szó, hanem arról, hogy ő már abból a tudatállapotból ír, ahol az ember legmélyebb neve nem más, mint szeretett. Ahogyan Jézus életének forrása az volt, hogy a szeretett Fiúként élt, úgy János tanúságtétele abból a felismerésből fakad, hogy a tanítvány végső identitása a szeretettségben gyökerezik.

Így a szeretett tanítvány alakja nemcsak egy történeti személyre mutat, hanem egy lehetséges emberi állapotra. Arra, ahová a misztikus út vezet, amikor az ember már nem kívülről szemléli Krisztust, hanem belülről él benne, és önmagát is onnan nevezi meg. Ebben az értelemben János nemcsak elbeszélője az evangéliumnak, hanem élő példája annak, amit az evangélium ígér.