Isten öröme

Egy barátom nehéz pillanatairól mesélt nekem. Nem valamilyen betegségről vagy anyagi gondról volt szó, hanem olyan méltatlan élethelyzetről, amely kellemetlen fordulatával úgy akadt meg a torkán, hogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta. Bárhová ment, bármit csinált, csak nyomta, szorította. De az szomorította el igazán, hogy nem ez volt az első, az ehhez hasonlók sormintaként vonultak végig az életén. Most mondjam meg, miért? – szegezte nekem a kérdést. De tényleg mondjak valamit! – erősített rá sírással küszködve. 

Általában nem okoz megterhelést mások élettörténeteit meghallgatni, de most a mondataira mázsás súly nehezedett, és már az én lelkemet is marni kezdte a kettőnk között megsűrűsödő keserűség. Ebben az állapotban váratlanul ért, hogy azonnali választ várt.

Magamban gyorsan segítséget kértem, majd azt mondtam: „Szilárdan hiszem, hogy bármi is történik az emberrel, a teremtői szándék az, hogy végül önként emeljük fel rá a tekintetünket.”

Bár ezekkel a szavakkal csak utaltam Istenre, mégis a mondat végére belül valami különösen erős, ellenállhatatlan áramlás jelent meg. Szinte felemelt, és fizikailag is átforrósított. Olyan volt, mint amikor egy felfűtött kazán nehéz ajtaját kinyitjuk, és egy pillanatra mellkason csap a bent tomboló jótékony energia. Vagy olyan, mint amikor a lábasban rotyogó étel jóleső illata a megemelt fedő résén keresztül kiszökve megérint és átjár minket.

Hangulatunk abban a pillanatban megváltozott, a keserűség semmivé lett, és felváltotta a felszabadultság érzete. Minden könnyű, tiszta, kellemes és örömteli lett. A következő mondatok már szinte nevetősek voltak. 

Arról is beszéltem, hogy a nehéz helyzetekkel terhelt életet érdemes más nézőpontból is vizsgálni. Mindent megelőz ugyanis a Teremtővel való kapcsolatunk, és minél fogékonyabbak vagyunk a visszatérésre, a földi világ erői annál erősebben igyekszenek attól visszatartani a mepróbáltatásokkal. Összességében viszont Isten úgyis csak akkora terhet enged ránk, amekkorát még kibírunk. Bár roppant nehéz, de spirituális értelemben így jó jelnek is tekinthetjük a kemény életet.

Talán még tíz percet beszélgettünk, a nyomasztó prés azonban már nem tért vissza. Barátom mosolyogva köszönte meg, hogy meghallgattam, majd elbúcsúzott.

Hiszem, hogy abban a pillanatban valójában egy mérhetetlen és jóságos hatalom adott végső választ a kérdésére: „Ha rám nézel, veled vagyok, és az örömöm a tied lesz.”