Júdásnak vesznie kell!

Minden hívőnek, spirituális beállítottságú embernek van egy saját Júdása. Ő azon részünk, ami (vagy aki) döntő szerepet játszik abban, hogy elérünk-e végül Istenhez, vagy az csak egy illúzió marad. Óriási áldást jelent a kétezer évvel ezelőtt történtek ismerete, amely lehúzza a leplet az áruló valódi természetéről, mert ő az Útra lépéssel, a keresztény hit megjelenésével egyidőben tűnik fel. Az átistenülés előtt álló ember számára ő a nagy megalkuvó, aki képes megakadályozni a legnemesebb szellemi tettet. Léte azonban nemcsak csapda, a Nagy Terv elengedhetetlen része is egyben. Júdás egykori szerepe olyan analógia számunkra, amellyel számolnunk kell.

📌 Karióti Júdás a 12 tanítvány egyike volt. Az értelmezések szerint a Messiásról való földi elképzelések alapján csatlakozott Jézushoz, de minthogy Jézus elvetette a földi nemzeti királyság gondolatát és szellemi javakban való hitet követelt, Judás csalódott benne. Hitetlenségében szakított vele, külsőleg mégis vele maradt - írja a katolikus lexikon. 

👉 Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta őt árulni, így szólt: Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek? De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek. 

A bennünk élő Júdás hitünk legbelső köréhez tartozik, mégis képtelen átlépni az emberi kereteket. Tolvaj, mert meglopja és készpénzzé akarja tenni az isteni erőt, amely Jézus Krisztus belső megjelenésével egyre csak erősödik. Abban bízik, amit lát és ami az övé lehet, alapvető célja a szerzés és a tulajdonlás. Bár mindenkinek élnie kell valamiből, a spirituális és vallási üzlet hajszolása óriási veszélyt jelent ezen az úton, legyen szó szervezetről vagy emberről. Amikor a sikert a bevételt összesítő szám végén a nullák mennyisége határozza meg, az minden körülmények között csapdát jelent. Akik itt megrekednek, ténylegesen nem jutnak el Istenhez. 

A belső Júdás végül úgy bukik el, hogy azt hiszi, győzött: aprópénzért árulja el a belső istenembert a bukásra ítélt régi önérzetnek. És akkor jó esetben vihar támad belül, vívódás kezdődik, gyötrelem, a lelkiismeret küzdelme: mi a fontosabb, a biztosnak tűnő, vagy a láthatatlan? A helyzetet súlyosbíthatja, hogy mindeközben környezetünk sem feltétlenül azt a reakciót kapja, amit elvár. Az emberi szintű közgondolkodás ugyanis - legyen szó bármilyen hétköznapi ügyről - nem feltétlenül tud mit kezdeni az Istennel eggyé váló ember indítékaival, tettei mozgatórugóival, mert azok egy számára ismeretlen közegben gyökereznek. Egy ilyen helyzetben kizárólag a Név jelenti a kapaszkodót, a követendő vezérfonalat. Bár a vallásos emlékezet elsősorban Jézus szenvedéseire helyezi a hangsúlyt, a belül egyre erősödő misztikus kapcsolat teszi mégis elviselhetetővé ezt a csatát, amelyet a régi embernek ugyan még meg kell élnie, de világa már megítéltetett. 

És mi lesz ezek után a bennünk élő Júdással? Miközben a belső csodák megélése mellett értéktelenné válik az árulásért kapott haszon, ő maga is feleslegessé válik, és a misztikus istenkapcsolatban egyszerűen megsemmisül. Ezért is teljesen mindegy, miként halt meg a történelmi Judás, a lényeg, hogy vesznie kell. Ez mind az isteni terv része, a bennünk élő Jézus Krisztus győzelme pedig már az új ember diadalma is egyben.