Átalakulás

Mi történik az emberi természettel az átistenülés során? Miként változik meg a sokszor öntelt, saját magánál tovább nehezen látó, hibák elkövetésére hajlamos személyiségünk, ahogy minden kétséget kizáróan közelebb kerülünk Istenhez? A kérdésekre a választ ezúttal is Jézus életútjának párhuzamokkal teli analógiája adja meg, amely a tű fokaként mindössze néhány jól feljegyzett évbe sűrítette bele a legfontosabb útjelzőket.  

👉 Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek.

A megfeszítés Jézus földi életútjának vége, amelynek történetét mindenki ismeri. Ezek voltak a szenvedés legdrámaibb pillanatai, amikor dermesztően méltatlan körülmények között gyilkolták meg a bűnök nélkül élő Istenembert a kínzói, a nekik parancsokat adók, illetve az ezt kijáró hatalmasságok. A megalázás részeként két bűnöző közé húzták fel a keresztre, hogy a jelenlévők és a nép számára erkölcsileg is eggyé tegyék az emberi élet legaljával. Megkínozva és fizikailag megalázva ennél mélyebbre már nem is kerülhetett volna, ugyanakkor ezek a pillanatok útmutatóként szolgálhatnak évezredek távlatàból is.

👉 Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust.

A kivégzőhely tetején keresztre húzott három ember az istenivé válás egy-egy jelképe is. A spiritualitás ezen pontjához mi legbelül döntően a régi emberként érkezünk, a gondolkodásmódunk a világra adott reakcióink még mindig a hagyományosat képviselik. Azért döntően, mert eközben már velünk van az a tisztaság is, amelynek végül győzedelmeskednie kell. Most azonban még ő van kisebbségben, hiszen a tortúrához az üdvtörténeti párhuzam szerint két bűnöző adja a keretet. 

Ahogy szellemünket kitöltjük Jézus Krisztussal, úgy a Szentlélek által Isten jelenléte egyre erősödik egész valónkban. Eljön azonban az az állapot, amikor a régi ember ennél már nem bír többet. Ő az a tömlő, amelyet már mindenképpen fel kell váltania az újnak, hogy az új bor belekerülhessen. Ahogy ez a példázat előrevetítette Jézus drámai életútját, úgy mutat rá arra a változásra is, amelyen nekünk is végig kell menni. Amennyiben ezen az úton maradunk, folyamatosan erősödik bennünk az isteni ragyogás, ami a hagyományos emberi állapot végét is jelenti. 

👉 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is!

A két bűnöző közül az egyik életútja itt végleg véget ért, sorsa a halál. Vele pusztul azon önző részünk, amely útjában áll a legmagasztosabb átalakulásnak. Nem lát magán túl, és a legdrámaibb helyzetben is csak magára gondol, az örök nárcisztikus hibáztató, aki nem képes felismerni és megbánni saját bűnét még ekkor sem. Ő mindazt megtestesíti, aminek már nincs jövője.

👉 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!

Kétfelé szakadó régi énünk másik része viszont képes felismerni az isteni tisztaságot, és utolsó lelki erejével meghajol előtte. Képes érdemben kommunikálni Istennel, megtér és bűnbocsánatot tart, amely megteremti számára a jövőt. 

👉 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.

És ekkor megtörténik: véget ér a régi, hogy utat adjon az újnak. Ahogy a megbánás döbbenete végigsöpört a körülöttük állókon, úgy teljesedik ki bennünk is. Ez a misztikus fordulat úgy jelenti a régi teljes pusztulását, hogy közben magával húz egy darabot is belőle, azt amely méltó átlépni a paradicsomiba, és része maradhat az újnak. Ezért az átistenüléssel a személyiség nem változik meg teljesen, ragyogni kezd a benne élő Jézus Krisztussal. Ekkor megbocsáttatnak a bűneink is, végleg letesszük azokat, hogy tanító emléket állítsanak az isteni szeretet csodájának a földi életünk végéig.

👉 Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!