Csak az élőkkel foglalkozz, ne a halottakkal!

Ott álltam megrendülten sokadmagammal a ravatalnál, és a pillanat sokunkból visszatarthatatlan könnyeket préselt ki. Különös könnyek voltak ezek, nem fizikai fájdalomból fakadók. Azokat összeszorított fogakkal valahogy vissza lehet tartani, a léleké azonban nem ilyen. Ilyenkor a gyászoló ember belül megérez valamit abból a végtelenből, ami messze túlmutat megszokott korlátain. A hatás legyőzi racionális tudatát, átszakítja a felejtés láthatatlan fátylát, és emlékezni kezd, feldereng benne, honnan jött, hová tart. Hatalmas erejük van az ilyen könnyeknek, mert minden mondatot, minden szót elfojtanak. Ez azonban nem csak a végső búcsú sajátja, számunkra idegen, esetleg nem is létező emberek történetei is felszakíthatnak valamit személyiségünk kérgéből. Misztikus könnyek ezek, amelyektől különös módon szabadabbá, nemesebbé válik férfi, nő egyaránt. Ez azonban csak az érem egyik oldala, a szorongató keserűség szellemi törvényeket megsértő, felelőtlen reakciókat is kiválthat. 

Szertartás közben az énekeket a pap mondatai váltották, aki arról beszélt, a későbbiekben nyugodtan forduljunk az elhunythoz, aki reményeink szerint az öröklétben már Isten közelében lehet, és láthatja Őt. Ezért kérjünk tőle bátran segítséget, ha úgy érezzük, lehetőségeink végéhez értünk. Most azonban nagyon gyorsan le kell szögezni, hogy ezt senki ne tegye, ez az út nagyon veszélyes. Ezt ajánlani bárkinek, vagy ezt megtenni egyaránt felelőtlenség, mert a halottakat hagynunk kell pihenni és távolodni, bármennyire is nehéz elfogadni, nekik és nekünk már nincs sok közünk egymáshoz. Azokkal kell foglalkoznunk, akik élnek - minden tekintetben. 

Gyermekként láttam egy halottat. A hosszú dermedt pillanatra a mai napig emlékszem, bár az évek ezután jótékony ködöt engedtek az eseményekre. A férfiról tudtuk, hogy nem evett húst, és a felesége - nincs rá jobb szó - a zsarnoka volt. Elmúlt pár év, majd felnőttként vegetáriánus lettem, és többször is olyan munkahelyet fogtam ki, ahol nehéz természetű nők próbálták túldominálni munkatársaikat.

Aztán hallottam az emberhez társuló és rajta élősködő idegen lelkekről. Mivel nem volt teljesen rendben a közérzetem, elmentem egy illetőhöz, aki egy szertartás keretében "megszabadított". Nem tartott sokáig, imát mondott, benne Jézus Krisztussal és más ismert szentekkel. Azt mondta, egy férfi szelleme ragadt rám. Mindezt lehet kétkedve fogadni, de a végén mégis megkönnyebbülve távoztam. Később aztán érdektelenné vált a vegetáriánus életmód, és többé már nem kerültem szembe olyan női vezetővel sem, mint korábban. Évek kellettek azonban ahhoz, hogy összeálljon a kép: az elhunyt életének mintázatai megjelentek az enyémben is, és csak "távozásával" szűnt meg a hatás. Hozzá kell tenni, ebben az időben nem Jézus Krisztust hívtam, így valószínűleg külső segítség kellett a tisztuláshoz.

Ezt a történetet csak azért osztottam meg, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, mekkora veszélyt jelent, ha önkéntelenül vagy tudatosan fordul elhunytakhoz. Én viszonylag szerencsésen megúsztam, lehetett volna szörnyebb tapasztalás is. Nem szabad halottaktól segítséget kérni, mert az veszélyes okkultizmus. Mégha természetes és hétköznapi gondolatnak tűnik is, nagyon-nagyon káros. Erről árulkodnak hagyományaink is, nem véletlenül nem esik egy időpontra Mindenszentek és halottak napja. Bár egymást követik a naptárban, mégis óriási különbség van közöttük.

Csak a szentektől szabad szellemi segítséget kérni, mert ők egykoron végigjárták a megtisztulás útját, és ahogy életükben, úgy haláluk után is önzetlenül segítőkészek maradnak. Jézus Krisztus pedig messze kimagaslik közülük, mert az Ő szelleme és lelke egy Istenével, és ennél több nem is kell számunkra. Tőle senki sem tud többet adni, és amit közreműködésével kapunk, pont elég ahhoz, hogy életeseményeink jobb irányba terelődjenek, vagy legalább meglássuk a fényt az alagút végén. 

👉 Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.