Elmélet vs. valóság

Egészen meghökkentő vélekedéseket lehet olvasni az interneten a keresztény misztika témakörében. Egy dolog mindenképpen kiviláglik ezekből az írásokból: a legtöbb szerzője nagytudású ember, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az elméletet nem kíséri személyes tapasztalás. A történelmi háttér megvan, a végcél megvan, csak azt nem tudja meg az érdeklődő, miként lehet mindezt elérni napjainkban. A megközelítést többévszázados távolság jellemzi, amitől a téma még izgalmas lehet ugyan, de nem gyakorlatias. A legfőbb kérdés ugyanis: hogyan válhatunk eggyé szellemben és lélekben Istennel, hogyan lehetünk tényleg Krisztusban. Úgy, hogy azt nemcsak szeretnék elérni, hanem meg is tesszük a legfontosabb lépéseket, és a szándékhoz eszköz is társul. 

A legkézenfekvőbb módszer, hogy szinte folyamatosan hívjuk Jézus Krisztust, és magunkban ismételjük a nevét. Ez a fajta gyakorlat mindenképpen változást hoz az ember életébe, de míg mások más fogalmaktól megszállottak lesznek, addig a gyakorló lelkülete ebben az esetben nemesebbé válik. És ez még csak a kezdet. 

De vegyünk néhány példát az alapproblémára. 

👉"A keresztény misztika nem a szótlanság misztikája, már csak azért sem, mert amit tudunk róla, azt írásba foglalt tapasztalati beszámolókból és értekezésekből tudjuk."

Tagadhatatlan, a legtöbb tapasztalás ezen az úton olyan személyes, és annyira önmagunk megismeréséről szól az isteni logika tükrében, hogy sokszor hiábavaló is lenne másra tukmálni élményeinket. Bár én a blog néhány bejegyzésében tettem erre próbálkozást, de sokmindenről egyszerűen nem lehet beszélni. A lényeget magunknak kell feldolgozni, az csak nehezen adható át. 

Az első példának bemásolt sorok írója jól tudja, elméletben ismeri a témát, gyakorlatban nem. Pedig csak el kellene ismerni azoknak a törekvőknek a munkáját, akik ma is csendben, szerzetesrendekben vagy otthon, vallásos közegben vagy családjuknak megfelelve a mindennapos hajsza közben közelednek lélekben a Legfelsőhöz. Mert vannak, az arcuk és a tekintetük elárulja, csak meg kellene kérdezni őket.

👉"Lehet keresztény misztikus olyan ember is, aki alapvetően más vallást gyakorol, akár lehet buddhista vagy hindu is. A lényeg a kereszténységgel való szimpátiája és elfogadása."

Na ez konkrétan sületlenség. A keresztény misztikus nem hindu és nem is buddhista. A Név számára Jézus Krisztust jelenti, ami kizárólagosan megjelöli az utat, bár szimpátiát érezhet a többi vallás vagy irányzat felé, és elfogadhatja azokat, hiszen az évezredes kultúrák hatása előtt meg kell hajtani a fejünket. De már csak praktikus okok miatt sem tehetjük meg, hogy egy kicsit igy gyakorlunk, egy kicsit úgy. A valódi törekvő ezt magától is tudja. Ha a Névtől a már korábban többször is leírt belső vonzódás megjelenik, a sorsunk is megpecsételődik. 

👉"A misztika útja együtt jár az aszkézissel; a misztikus élettel szigorú aszkézis párosul mindenkor; az aszketikus életen keresztül lehet csak eljutni a misztikus állapothoz." 

Ez megint annyira poros, sőt torzító megközelítés, hogy ez alapján biztosan nem fognék bele. Ugyan beszélhetünk egyfajta "lelki szegénységről" és lemondásról, de ideális esetben ezek jönnek maguktól. Mindent meg kell előznie ugyanis, hogy hívjuk magunkban a Nevet, és Ő majd elvégzi bennünk a munkát. Közhely, ha süllyedünk, nem tudjuk a hajunknál fogva kihúzni magunkat a mocsárból, a jellemformálást rá kell bíznunk arra, aki végtelenszer erősebb nálunk. Csak hívni kell, mégpedig folyamatosan egy életen át. Majd az olyan nemes és kiveszőben lévő tulajdonságok, mint a mértékletesség, a szerénység, a bölcsesség, a lelki tisztaság, a becsületesség, a segítőkészség, a jót tenni akarás megjelenik az életünkben, ha akarjuk, ha nem. Mert ez Jézus Krisztussal együtt jár, de nem a mi akaratunkból, hanem az Övéből. 

Azokban a régi, letűnt időkben amikor az egyes emberek a mainál jobban kötődnek Hozzá, jelenléte intenzívebb volt az elmékben és valóságos viszonyítási pontnak számított, azokra a korszakokra jellemzőbbek voltak a fent említett tulajdonságok. A mintegy kétezer éves utalás a világon lassacskán eluralkodó gonoszságra pont arra vonatkozik, hogy a modern idők emberének elromlik a lelki iránytűje, és azt mindenféle mással próbálja meg pótolni, mindhiába. 

Ahhoz viszont, hogy legalább személyes életünkben közelítsünk az eszményi állapothoz, el kell kezdenünk a munkát, és nem elég csak elméletben megismerni az olyan fogalmakat, mint keresztény misztika, azt át is kell élni, mert nagyon is lehetséges, itt és most.