A megváltás nem végállomás, hanem kapu

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval.)

Tanár úr, a keresztény vallás alapja Jézus Krisztus áldozata, amelyet az ember megváltásáért tett. Ugyanakkor létezik az Istennel való eggyé válás útja is, amely már misztikusabb folyamat. Hol ér össze a kettő, és mennyire egészíthetik ki egymást?

Kezdjük ott, hogy a keresztény hit középpontjában Jézus Krisztus áldozata áll, az a meggyőződés, hogy halálával és feltámadásával megváltotta az embert, helyreállította az Istennel megszakadt kapcsolatot, és utat nyitott az üdvösség felé. Ez a hit sokak számára elsősorban megnyugvást és biztonságot jelent, megváltott vagyok, Isten elfogad. Ugyanakkor a kereszténységen belül mindig is jelen volt egy mélyebb törekvés is, nem csupán Istenhez tartozni, hanem Istennel belsőleg egyesülni.

Ez a két út látszólag különbözik egymástól, valójában azonban ugyanannak a lelki folyamatnak két egymásra épülő szintjéről beszélünk. A megváltás az alap, az Istennel való eggyé válás pedig annak kibontakozása. Jézus áldozata megnyitja az ember útját, mert eltávolítja azt az akadályt, amely elválasztja Istentől, de nem helyettesíti az ember belső átalakulását. A megváltás így nem végállomás, hanem kapu.

Tehát egy keresztény hívőre misztikus értelemben még sok munka vár.

Igen, ebben az értelemben Krisztus nemcsak Megváltó, hanem minta és élő jelenlét is. Az evangéliumok és az apostoli levelek gyakran használnak olyan kifejezéseket, amelyek már egyértelműen misztikus irányba mutatnak: „Maradjatok bennem, és én bennetek”, vagy Pál apostol vallomása: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ezek a mondatok túlmutatnak egy megváltásfelfogáson, és egy belső egység felé vezetnek.

Ez már a keleti felfogás szerinti átistenülés útja? Ez olyan lehet, amihez folyamatos kapcsolatra van szükség.

A keleti kereszténység ezt a folyamatot theószisznak, istenivé válásnak nevezi. Ez nem azt jelenti, hogy az ember Istenné lesz lényegében, hanem hogy részesedik Isten életében, szeretetében és világosságában. Az emberi akarat, értelem és szív fokozatosan összhangba kerül az istenivel. Ami Krisztusban tökéletesen megvalósult, az az emberben lassan formálódik ki. Így válik érthetővé az egyházatyák híres mondata, Isten emberré lett, hogy az ember Isten életének részese lehessen.

Ezen a ponton találkozik és egészíti ki egymást a megváltás és az eggyé válás gondolata. A megváltás Isten kezdeményezése, tiszta kegyelem. Az eggyé válás viszont már kapcsolat, együttműködés, nem alternatívája Krisztus áldozatának, hanem annak belső beteljesedése. A szeretet, amely a kereszten megnyilvánult, az emberben formát akar ölteni, ami ott egyszeri esemény volt, itt folyamattá válik.

Tehát csak így teljesedett ki bennünk az isteni szeretet?

A keresztény misztika nagy alakjai minél mélyebbre jutottak az Istennel való egységben, annál inkább Krisztus lett számukra az élő középpont. Számukra a hit átalakulást is jelentett, az ego lassú elcsendesedését, a szeretetben való feloldódást, és az én átadását egy nagyobb mi-nek.

Ha képszerűen akarjuk megfogalmazni, a megváltás olyan, mint amikor kinyílik egy ajtó, amely addig zárva volt. A hit az, amikor belépünk rajta. Az Istennel való eggyé válás pedig az, amikor nemcsak belépünk, hanem ott is maradunk, élünk, növekedünk, és lassan hasonlóvá válunk ahhoz, aki a ház ura. A kereszténység legmélyebb rétegében így végső soron egy szeretetben megélt egységről van szó, ugyanannak az igazságnak két, egymást kiegészítő nyelvén elmondva.

Hol helyezkedik ebben a folyamatban Jézus Krisztus neve?

A keresztény misztika egyik legcsendesebb, mégis legerőteljesebb gyakorlata Jézus Krisztus nevének belső ismétlése. Ez a gyakorlat kívülről nézve egyszerűnek tűnik, szinte gyermeki, egy név újra és újra kimondva. Valójában azonban olyan belső útról van szó, amely az ember egész lényét képes átalakítani, és amely közvetlenül az Istennel való egység felé vezet.

A Szent Név tehát nem pusztán betűk összessége, hanem annál sokkal több. Ez mit jelent misztikus értelemben?

A bibliai gondolkodás szerint a név hordozza azt, akit megnevez. Amikor a Szentírás arról beszél, hogy nincs más név az ég alatt, amely által üdvözülhetünk, arra a valóságra is utal, hogy Jézus Krisztus neve elválaszthatatlan az Ő jelenlététől. A név kimondása ezért nem csupán emlékezés, hanem találkozás is, aki a nevet hívja, azt hívja, akit a név jelöl.

A belső ismétlés fokozatosan leviszi az imát az elméből a szívbe. Kezdetben a figyelem még szétszórt, a gondolatok elkalandoznak, a név inkább szó, mint élő valóság, ám ahogy az ember kitartóan visszatér hozzá, a név lassan lehorgonyozza a tudatot. Olyan, mint egy belső tengely, amely körül az egész lény rendeződni kezd.

Csakhogy számtalanszor megtapasztaljuk, hogy figyelmetlenek és szétszórtak vagyunk.

A misztikus úton az ember legnagyobb akadálya nem a bűn, hanem a szétszórtság. A tudat folyamatosan kifelé él, emlékek, félelmek, vágyak között sodródik. Jézus Krisztus nevének ismétlése szeretettel hívja vissza a figyelmet egyetlen pontra. Nem kiürít, hanem betölt, nem a csendet keresi önmagáért, hanem azt a csendet, amelyben Valaki jelen van.

A név hordozza Jézus Krisztus egész misztériumát, megtestesülését, önátadását, feltámadását. Amikor az ember belül ismétli, fokozatosan részesedik abból a lelkületből, amely Jézust jellemezte. A név mintegy beleíródik a szívbe, és elkezdi formálni az embert belülről, majd a türelem, az irgalom, az alázat természetes gyümölcsként jelenik meg.

A keresztény misztikusok gyakran hangsúlyozzák, hogy a Jézus-név egy kapcsolat. Azért hívják, hogy jelen legyenek annál, akit szeretnek. Egy idő után a név már ott van örömben és szenvedésben, virrasztásban és munkában. 

Ilyenkor az imát mondani már inkább egyfajta létállapotnak tűnik.

Ebben az értelemben Jézus nevének belső ismétlése hidat képez a megváltás és az eggyé válás között. A név emlékeztet arra, hogy az út nem az ember erőfeszítésével kezdődik, hanem Isten közeledésével. Ugyanakkor segít abban is, hogy ez a kegyelem belsővé váljon, átjárja a tudatot és a szívet.

A misztikus úton végül az a legfontosabb, hogy az lassan feloldja a belső ellenállást, és az ember megérkezzen abba az egyszerű, szeretettel teli jelenlétbe, ahol már nincs szükség sok szóra. Ott, ahol a név és a név hordozója egybeolvad a szív legmélyén.