Lebukás

A következő történet abból az időből származik, amikor a legrövidebb Jézus-imát használtam a mindennapjaimban. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan Jézus Krisztus nevét ismételtem magamban.

Az eset nem most volt, sorállományú katonaként szolgáltam ugyanis egy laktanyában, valamikor a 90-es évek első felében. Diplomásként írnok lettem, térképeket rajzoltattak velem, táblázatokat vonalaztam, mint egy fénymásoló, és persze kávét főztem a tiszteknek meg az öreg katonáknak. Sok-sok kávét. A "munkahelyem" egy tiszti épület volt, ahová hétvégén is átmentem, mert nehezen viseltem a körletben uralkodó légkört. 

Egyik alkalommal öregek - akiknek néhány hónapjuk lehetett a leszerelésig - tértek be hozzám egy kávéra, meghogy kérnének még valamit. Elővettek egy fényképezőgépet, és azt mondták, szeretnének bemenni a parancsnoki szobába, ahol készítenének magukról néhány képet. 

Tudni kell azért erről az időszakról, hogy a laktanyákat a több száz méteres távolságban a főutakra kihelyezett fényképezni tilos táblákról is fel lehetett ismerni. Tehát ezek közelében, kerítésen kívül sem lehetett kattintani, nemhogy belül, a parancsnoki szobában meg pláne tilos volt. Nem tudom, mi lehetett velem, valószínűleg nem akartam kapásból szembeszállni a "rangidősökkel", ezért belementem. Vasárnap volt, a fű sem nőtt, az épületben rajtunk kívül senki sem tartózkodott. Fogtam a kulcsot és benyitottunk a parancsnoki irodába. Az egyik öreg levett egy gazdátlan tiszti zakót a fogasról, amin ott díszelgett az őrnagyi jelzés, magára húzta, fejére nyomott egy szintén tiszti sapkát, beült a zászlóalj-parancsnoki székbe, és feltette a lábát az asztalra. A másik srác - nagy röhögések közt - elkezdett fotózni. Eddig a pillanatig még tényleg jó poénnak tűnt az egész. 

"Sz. honvéd! Hol van? - csattant a kérdés a folyosó végéről, és a szobában tizedmásodperc alatt fagyott meg a levegő. A hangot egyre erősödő lépések követték. Egymásra néztünk kétségbeesetten. A szomszédos zászlóalj ügyeletes tisztje jött át egy kávéra, valószínűleg majd megette az unalom. Kimentem dermedten a folyosóra, és farkasszemet néztünk. "Mit csinálnak maguk itt?" - dörögte. "Fényképezünk" - árultam el, eszembe sem jutott, hogy mást mondjak. Gyanakodó arca ekkor majd felrobbant az indulattól, miközben megjelent mögöttem a két öreg katona. A lényeg, hogy csúnyán lebuktunk, a gépet elvette a tiszt, és persze azonnal jelentette az ügyet. 

Húsz perc múlva azonban már ismét üres volt a folyosó, de mivel az épületben lennie kellett valakinek, ott maradtam. Pontosabban ketten voltunk: a pánik és én. Most mi lesz? Járkáltam, dobolt a vér a fejemben, mit is mondogathattam volna mást: "Jézus Krisztus, Jézus Krisztus..."

És akkor a feszültségben olyan érzésem támadt, mintha megnyílt volna valami a fejemben, valahol a tarkóm tájékán, és mintha valami beömlött volna az üres agyamba. Ömlött, áramlott, olyan volt mint egy adrenalin injekció. 

Megváltozott a hangulatom, éreztem, minden rendben lesz. Nem tudtam, hogyan, de minden megoldódik. Volt egy másik érzés is, ami olyan volt, mintha az események, a következmények is változnának, téren kívüli élmény volt. 

Katartikus volt, és még sokáig a hatása alatt maradtam.

Persze nagy visszhangja lett az ügynek. A két srác büntetésként laktanyafogságot kapott, mert miután a filmet előhívták, kiderült, őrségben, fegyverekkel pózolva is lefotózták magukat. 

És én mit kaptam? Ez a lényeg: semmit. SEMMIT. Mintha nem is miattam jutottak volna be az irodába, mintha ott se lettem volna. A történet zárulhatott volna sokkal csúnyábban is, de nem így történt. Hálás voltam.