Keresztény misztikus

Az idő múlása személyes élmény. Vannak időszakok, melyek tartalmasak, rendhagyóak, sokszor kifejezetten örömteliek, megélni ezeket egy pillanat műve, emlékük viszont örökre megmarad. Aztán van a többi, mely az élet nagyobb részét tölti ki, az ilyenek rutinszerűek, megszokottak, hétköznapiak. Legyünk bárhol, otthon, munkahelyen, utazás közben, ezek a szürke momentumok többnyire ólomlábakon járnak, emlék azonban nem sok marad belőlük. Mintha meg sem történtek volna, úgy elsuhannak, és évek múltán semmit sem hagynak maguk után. Elménk trükkje, hogy a saját időnket éljük, mert bár a fizikai értelemben eltelt mérhető, a személyesen megélt nem. Bármennyire is furcsa ez a jelenség, nem tudjuk kikerülni. Majd ahogy korosabbá válunk, az elröppenő idő mellé sokszor befészkeli magát a hiányérzet: valami kimaradt az életünből. Misztikus szemszögből legtöbbször tényleg így is van. Mert valószínűleg nem véletlenül működik így a tudatunk, és eredendően ez is egy nálunk végtelenszer hatalmasabb akarat...

Azt szokták mondani, amikor végleg eltávozunk, semmit nem viszünk magunkkal, csupán azt, amilyen emberré váltunk. Aztán hogy mi történik ezután, nem tudjuk biztosan. Rengeteg halálélmény után született beszámolót lehet olvasni, és a vallások is - van hogy egymásnak ellentmondóan - írnak a túlvilágról, mégis rejtélyes az egész, és személyesen csak akkor derül ki, mi történik, amikor odaérünk. Ám onnan már ritkán vezet visszaút.  Isteni eredetű szellemünk örök, sosem pusztul el, de ha élő test híján megszűnik bennünk a mindennapi élethez való kötődés, cél nélkül maradnak az addig személyes érzelmek, késztetések, vágyak. Akinek mindennapjait az elégedettség töltötte be, azt viszi magával valamilyen formában, akinek mindennél fontosabb volt a pénz, azt a birtoklás vágya tartja fogva, míg a hatalom gyakorlása valamiféle hamis mindenhatóság-érzést hagy maga után. Ebből a szemszögből nézve végtelenül nagy hibát követ el, aki önként dobja el magától az életet, mert utána nem ma...

Szélsebesen közeledünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem nagyon lesz tovább. A teremtéssel van a baj. Na nem az istenivel, hanem azzal, amely során az ember azt hiszi, bármit megtehet. És most már nemcsak a túlzsúfolt városokról, a szennyező gyárakról, vagy az elkényelmesítő felesleges eszközökről van szó, hanem valami egészen emberszerűről. A szépirodalom és a filmvilág tele van ember által létrehozott lényekkel, és az ilyen művészeti alkotások legtöbbször negatív végkicsengésűek. Nem véletlenül.  Mary Shelley klasszikus történetének főhőse, a tehetséges fiatal Victor Frankenstein olyan szörnyet alkotott, aki gondolkodott, beszélt, képes volt érezni a félelmet, a dühöt, szeretetre vágyott, de azt sosem kapta meg. Az eredeti, világhírű regény végül tragédiába torkollott, melyet Frankenstein sem élt túl. Hosszasan lehetne még sorolni a példákat az életre keltett valamikről, köztük A gyűrűk ura orkjaival vagy a Terminátor sorozat robotjaival. Baljós az egész jelenség, és m...