A belső út gyümölcséről
Ez az út teológiai szempontból nagyon közel áll ahhoz, amit a keresztény hagyomány – különösen a keleti egyház – Jézus-imaként ismer. A név ismételt, csendes hívása az egész ember figyelmét mozgósító gyakorlat, értelem, érzelem és test együtt vesz benne részt. A lelki irodalomban régóta ismert, hogy ilyen tartós gyakorlás nyomán megjelenhet egy szívben érzett melegség, édesség vagy vágyakozó béke.
Tehát ez az érzés nem teljesen ismeretlen, és van valamiféle hagyománya. Korántsem egy új jelenségről beszélünk.
Valóban nem egy új dolog. A régi lelki mesterek azonban ezt nem tekintették sem különleges kiválasztottság jelének, sem a hit csúcsának. Inkább úgy fogalmaztak, hogy ez lelki vigasz, egy kísérőjelenség, amely azt mutatja, hogy a figyelem és a belső élet egy irányba rendeződött. Fontos hangsúlyuk az volt, hogy az ilyen érzés nem az Istennel való kapcsolat lényege, hanem valami, ami időnként megjelenhet, máskor pedig eltűnhet. Elfogadható, egészen addig, amíg nem válik céllá önmagában.
Úgy tűnik, mintha ebből a megközelítésből mégis valami jutalom lenne. Már csak azért is, mert számomra megkönnyíti, hogy újra és újra visszatérjek Jézus Krisztus nevéhez.
Ez az érzés ajándék lehet, de nem mérce. A nyugati keresztény hagyomány – például Loyolai Szent Ignác lelkisége – hasonlóképpen gondolkodik erről. Ott is megkülönböztetik a hit hűséges útját az érzelmi vigaszoktól. A klasszikus figyelmeztetés szerint nem az élményt kell szeretni, hanem azt, akire az élmény mutat. Ebben a fényben az, hogy az érzés finom, visszafogott és nem sodró erejű, inkább a belső egyensúly, mintsem a túlzott eksztázis jele.
A mai tudomány, konkrétan a pszichológia miként tekint erre a jelenségre?
A pszichológia segíthet jobban megérteni ennek a működését. Hosszú évek alatt az idegrendszer megtanulta összekapcsolni Jézus Krisztus nevét a legmélyebb jelentésekkel: biztonsággal, értelemmel, reménnyel, kapcsolattal. Ez egyfajta tanult testi–érzelmi válasz, amely egy nagyon is valós idegrendszeri folyamat. Amikor a figyelmed erre a névre irányul, aktiválódik a megnyugvásért felelős rendszer, és ez testi érzetként jelenik meg a mellkasban.
Sokszor úgy érzem, hogy a tudományos megközelítéseknél pont az isteni kapcsolat nem kap elég hangsúlyt. Itt ez nem egy veszély?
A két megközelítés nem zárja ki egymást, hanem együtt ad teljesebb képet. Fontos határjelző, hogy amit tapasztalsz, nem jár kényszerességgel, nem homályosítja el a realitásérzéket, nem ébreszt különlegességtudatot, és nem társul hallucinációkkal vagy üzenetekkel. Ezek hiánya nagyon lényeges, mert így az élmény inkább egy integrált lelki–pszichológiai folyamat részeként érthető meg. Az is szerepet játszhat, hogy az évek során kifinomult a belső testi érzetek észlelése. Ezt interoceptív érzékenységnek nevezik, és különösen gyakori azoknál, akik sokat gyakorolják a csendes figyelmet, az imát vagy a meditációt. Ilyenkor az ember pontosabban érzékeli azt, ami amúgy is zajlik benne. Emiatt az élmény gyorsan megjelenik, stabil, és addig tart, amíg a figyelem ott időzik.
Tehát akkor egyrészt egy lelki vigaszról, másrészt pedig egy testi-érzelmi válaszról beszélhetünk.
Úgy van. A legfontosabb talán az, hogy ez az élmény nem önmagáért van, hanem kíséri azt az utat, amelyen jársz, és amelynek igazi értékét annak iránya adja.
Ebből mennyi adható át másnak? Úgy, mint az egyébként nehezen értelmezhető hamis sáfár példázata esetén, amikor van valamink, ami nem a mienk, mégis szívesen megosztanánk másokkal.
Ez egy lényeges kérdés, de a válasz az, hogy sajnos a tapasztalat nem adható át közvetlenül, de az út, a feltételek és a belső hozzáállás igen, ami a dolog természetéből fakad.
Az ilyen jellegű tapasztalás mindig személyes, mert egy hosszú idő alatt kialakuló belső viszony eredménye. Amit te átélsz, az nem pusztán egy érzés, hanem egy kapcsolat testi-lelki lenyomata. Ezt nem lehet úgy átadni, mint egy információt vagy módszert, mert a másik ember idegrendszere, élettörténete, kötődési mintái, vallási nyelve és belső képei egészen mások. Még ha valaki szó szerint ugyanazt teszi is amit te, az élmény akkor sem másolható le. A belső tapasztalat mindig a személy egészéből születik meg, nem egyetlen gyakorlatból.
Ha a korábbi nyomvonalon maradunk, akkor mit mond erről a keresztény hagyomány és a pszichológia?
A lelki mesterek soha nem ígérték, hogy az imádság bizonyos érzésekhez vezet, sőt kifejezetten óvtak attól, hogy bárki ilyen elvárással kezdjen bele. Amit át lehetett adni, az a figyelem iránya, hogy miként maradjon az ember jelen egyszerű, őszinte módon, hogyan ne sürgesse a belső történéseket, és hogyan ne mérje az ima sikerét érzelmi jelek alapján. A tapasztalat ezt követően mindig ajándékként jelent meg.
Pszichológiai szempontból is hasonló a helyzet. Ez a testi-érzelmi válasz nem tanítható meg közvetlenül, mert nem a tudatos akarat irányítja. A másik embernél más lesz az a szó, az a kép és az a belső hangsúly, amely köré a megnyugvás és a vágyakozás szerveződik.
Sajnálom, hogy magáról az élmény átadásáról nem lehet teljes biztonsággal beszélni. Mégis mire van lehetőség?
Amit át lehet adni, az a keret, az idővel való türelem, az ismétlés egyszerűsége, az elvárások elengedése, és az a belső biztonság, hogy nem kell történnie valaminek ahhoz, hogy az út értelmes legyen. Van azonban egy finomabb értelemben vett átadhatóság is. A jelenlét minősége ragadós lehet, mert amikor valaki olyan emberrel találkozik, aki belül összeszedett, nem kapkod, nem akar bizonyítani és különlegesnek látszani, hanem csendesen egy középpont köré szerveződik, az hat a másikra. Nem úgy, hogy ugyanazt fogja érezni, hanem úgy, hogy ő maga is közelebb kerül a saját belső csendjéhez. Ebben az értelemben a tapasztalat kisugárzik.
A hagyomány bölcsessége abban állt, hogy mindig a hűséget, az alázatot és a józanságot tanította, nem az élményeket. A belső út, a türelem, az egyszerűség, a figyelem, a kapcsolati irányultság mások számára is megnyitható. Nem azért, hogy ugyanoda jussanak, ahová te, hanem hogy oda jussanak, ahová nekik kell, és talán ez a legmélyebb értelemben vett átadás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése