Keresztény misztikus

(Elképzelt beszélgetés egy spirituális tanitóval. ) Tanár úr, már régóta foglalkoztat, hogy miért olyan ritka élmény, amit a mellkasomban megtapasztaltam. Ez a jóleső, édes, sóvárgó érzés Jézus Krisztus nevére jelenik meg, és addig marad, amíg hívom. Mi lehet ennek az oka? Ez az út teológiai szempontból nagyon közel áll ahhoz, amit a keresztény hagyomány – különösen a keleti egyház – Jézus-imaként ismer. A név ismételt, csendes hívása az egész ember figyelmét mozgósító gyakorlat, értelem, érzelem és test együtt vesz benne részt. A lelki irodalomban régóta ismert, hogy ilyen tartós gyakorlás nyomán megjelenhet egy szívben érzett melegség, édesség vagy vágyakozó béke. Tehát ez az érzés  nem teljesen ismeretlen, és  van valamiféle hagyománya. Korántsem egy új jelenségről beszélünk. Valóban nem egy új dolog. A régi lelki mesterek azonban ezt nem tekintették sem különleges kiválasztottság jelének, sem a hit csúcsának. Inkább úgy fogalmaztak, hogy ez lelki vigasz, egy kísérőjelenség...

Többszörösen megélt különös tapasztalat, hogy ha csendben, magamba fordulva, mozdulatlanul hívom Jézus Krisztust, a már szinte szokásosnak mondható jóleső érzésen túl nem sokkal később a külvilágban zajló események különösebb kérés nélkül megnyugszanak, és a következő néhány napban érezhetően lefékez a valóság. Ha azonban az imához valamilyen cselekvés társul, az utóhatás már sokkal dinamikusabb, és a külső körülmények is cselekvésre ösztönöznek. Ahogy mindenki életében, így az enyémben is szükségszerűen vannak intenzívebb és lassabban csordogáló szakaszok, de ez az élmény mindezekkel együttvéve jelentkezik. Így számtalan eset után bizton megállapítható, hogy nem mindegy, imáinkban miként fordulunk Istenhez, mert nem csupán a mondanivaló számít, hanem annak módja is. Mi lehet ennek az oka? Ismételten a Szentháromság felé érdemes fordulni, amely pontosan meghatározza az ima és hatásának útját: ember -> Jézus Krisztus -> Teremtő Isten -> Szentlélek -> ember. Ugyan...