Koccanás

Nem voltam mindig fegyelmezett a Szent Név ismétlésében, és időnként hozzátettem ezt-azt. Belső imám olyan lett végül, mint egy kívánságlista: tegyél ezzé, vagy azzá, legyek ilyen, vagy olyan.  Ekkor is hasonló ötlet miatt változtattam, és úgy gondolom, már a koccanás előtt is lehettek baljós előjelek, mert mindig vannak. Akkor azonban még nem figyeltem eléggé az apró rezdülésekre, amelyek leginkább rosszul sikerült mozdulatokból, belső feszültségből, fejfájásból állnak. A következő két esetet egyetlen nap választotta el egymástól, és az eseményeket olyan erős összefüggésben éltem meg, hogy az számomra már belső figyelmeztetéssé vált.

A koccanás egy szempillantás alatt bekövetkezett. A főváros egyik legforgalmasabb, háromsávos útján haladva, egy lámpa előtt nem sokkal sávot váltottam, abban bíztam, hogy az ott haladó autó még átsurran a sárgán, és mögötte nekem sem kell majd megállnom, legfeljebb egy kicsit fékeznem. Nem így történt. A bőven középkorú hölgy által vezetett kocsi lassított, én viszont mivel néhány tizedmásodperccel előtte még a gázt nyomtam, nem tudtam időben megállni. Nem volt hatalmas csattanás, nem borultunk fel, nem sérültünk meg, még a légzsákom sem nyílt ki.

A kocsiból kikászálódva, remegő lábbal töltöttem ki a papírokat, a felelősség kérdése egyértelmű volt. Sűrű elnézéskérések mellett elbúcsúztam a hölgytől. Otthon pedig már úgy került szóba az ügy, mint ami előbb-utóbb bárkivel előfordulhat, egy megúszhatatlan kellemetlenség. Nem volt az. Továbbra is sok energiát fektettem rosszul megválasztott kívánságom ismétlésébe, bár mindezt már kisebb meggyőződéssel tettem.

Másnap reggel munkába indultunk, lélekben felkészülve a szokásos dugóra. A nagy forgalomban lassan araszoltunk, leginkább csak álltunk, ami még a türelmesebbek idegeit is alaposan próbára tette. Az út részeként az egyik autópálya zsúfolt bevezetőjét is érinteni kellett, és előtte az jelentette a legkritikusabb szakaszt, ahol sokan még a becsatlakozó úton haladva átsoroltak egyik sávból a másikba. Épp itt jártunk, amikor a mellettem haladó autó sofőrje úgy gondolta, gátlástalanul, jelzés nélkül elénk erőszakolja magát, szemmel láthatóan ezt tartotta a legtermészetesebb megoldásnak. Ekkor előjött belőlem a mélyen megbúvó nagyokos, és kettőt pöccintve a dudával, intettem neki, hogy lehetőleg mögém soroljon be. Nem kellett volna. A másik jármű pengearcú vezetője ekkor elvesztette az önuralmát. Ordítani kezdett, és az sem zavarta, hogy két felhúzott üveg választott el bennünket, ami esély sem adott arra, hogy meghalljam, mit mond. Persze nagyjából le lehetett olvasni a meglehetősen egyszerű, közismert káromkodást a szájáról. Tovább araszoltunk, és emberem a kormányba kapaszkodva már szinte állt, úgy üvöltött. A két kocsi oldalát alig néhány centiméter választotta el, miközben már mindketten az én sávomban haladtunk. Agresszív embertársam a folyamatos szapulás mellett előbb némi előnyre tett szert, majd elém nyomakodott a kocsija orrával, amivel megnyerte a csatát. Alig telt el egy perc, és már vagy 50 méterrel előttem haladt a tömött autópálya háromsávos szakaszán, cikázva, sosem jelezve. Teljesen elborulhatott az elméje, és kész csoda volt, hogy nem okozott balesetet senkinek.

Erre a történetre akár azt is mondhatnánk, peches eset, bárkivel megtörténhet. A hatása azonban olyan intenzív volt, hogy az előző napi koccanással együtt már egyértelmű jelzésnek éreztem. Miután az adrenalinszintem normalizálódott, a rossz imámat azonnal elengedtem, és visszatértem a Szent Névhez. Csak a névhez, amelyhez nem kellenek toldalékszavakat, egyéni kívánságok. Először a gondolatainkba fészkeli be magát, majd kellemes érzéssel tölt el, és kedvező hatással lesz sorsunkra is. Ezúttal is így történt. Mindez rövid időn belül érezhető volt számomra, miközben mások ebből semmit sem észleltek, legfeljebb annyit állapíthattak meg, hogy éppen rossz napjaim voltak, de már elmúltak. A Szent Név hatására gyakorlatilag órákon belül a régi kerékvágásba zökkent az életem.